A 2009-ben alakult Bajdázó zenekar nyolc lemezt jelentetett meg, a Boldog a hegy volt a legutóbbi 2017-ben, legismertebb daluk pedig a Lekapcsolom a villanyt a fejemben (2011). Stílust illetően sok mindent mondtak rájuk, ők maguk „börzsönyizenének” hívják a muzsikájukat. „Hogy miért, könnyen kitalálható… A Börzsöny és a Pilis volt ihletőnk, s a Duna. A dalok költemények, amelyek e szentháromság erőterében születtek (és születnek ma is).”
A zenekar 2019 környékén függesztette fel a közös alkotást, de Mile Zsigmond Zsolt továbbvitte a Bajdázót. Ezt a következő korszakot jellemzi az Orfűn rögzített koncert 2021-ben. A Bajdázó jelenleg két tagból áll: Mile Zsigmond Zsolt (ének, gitár) és Csendes Csaba (dob, basszusgitár). A szellemi lényeg nem változott (talán árnyalódott az életút során), csupán a kifejezés módja. 2025 nyarán készítették el a Legyen kerek! című albumot, amelynek bemutató koncertjei augusztus óta zajlanak. Mile Zsigmond Zsolt mesélt nekünk az új album dalairól.
Bőszobi Mária a mi „helyi Máriácskánk”, kápolnája a Zebegény és Márianosztra közötti erdei út mentén áll. Különösen közel áll a szívemhez, harminc éve járok e szent helyre (miképp Márianosztrára, a pálos templomba) elcsendesedni, imádkozni.
A zenei megfogalmazásra jellemző a lendületesség, a ritmusosság és a mesélés.
A szent hely természeti környezete, az ottlét megidézéséhez oda kívánkozó madárhangot is használtunk. Kifejezetten a sárgarigó jelentkezett. Ő nálunk szebben dalolja el azt, amit mi is érzünk, amikor Istenanyánk jelenlétében lehetünk. A dalhoz rövid házi videó is tartozik, ezt Szabó Viktória, a zenekar koncertszervezője, a Bajdázó Alkotóközösség tagja készítette 2025. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, a közzététel pedig 2025. szeptember 8-án, Kisasszony napján történt.
A Pilis-Börzsöny-Duna szentháromsága, így nevezem a Dunakanyart, ahol élek. E szentháromság egyik személye a Duna. Ő nevelt fel mogyoróbottal a kezemben, kisgatyában, őhozzá jártam sírni és örülni minden életkorban, vele beszéltem meg a dolgaimat; ő rejtett el árterében, ha nem voltam a világ szeme elé való, vagy védett meg kétségbeesett önmagamtól.
A Duna mindentudó bölcs és nagy gyógyító.
Ahol felcsillan, ott emlékeztetés van és egyben vigasz, Pozsonytól Orsováig s mindenütt, mert Ő kívülünk és bennünk is folyik minden pillanatban. A Boldog című dal ballada-himnusz a Dunához. Meglepő súlypontja a „boldog” szó a versszakok végén. A felvételek során jöttünk rá, milyen nehéz kimondani ezt a szót, s hogy hányféleképpen tudja kimondani az ember attól függően, hogy éppen mit érez és gondol, hol tart.
„Más térben és időben” jelenik meg a Révhajónban a táj, nem a hétköznapi helyén, annak logikája szerint. A szellemi vigyázó Fellegvár, Mátyás királyunk örök trónja, a Duna Ipolyt utaztató vize a méllyel, a mederfenékkel, ahol – mint személyes és közös mélyvilágunkban – annyi minden rejtekezik… S fönt a kékség, a vitorlázó és eloszló felhők, a mozgó mozdulatlanság, az égi események, amiken keresztül az Eseménytelenség, az egyetlen Valóság sejlik.
A rév régi magyar szavunk, a révület szó magja.
Miképpen a révhajó átkel a vízen a túloldalra, úgy kel át a révülő is (imádkozó ember, játszó gyermek, táltos, művész) ebből a világból az „odaátiba”. A kifejezéshez adta magát a dal „énekmondó-blues” megszólalása, Csendes Csaba monoton „botladozó” dobjátéka s a finoman torz gitárhangzás.
„Semmiben sem hiszek már, csak az Istenben” – mondta Fekete István író. Az az ember sóhajtott fel így, aki a Rákosi- és Kádár-kor brutális és kifinomultabb terrorjában is megtartotta emberségét, magyarságát és kereszténységét. A szeme világa és a fél veséje odalett, művei feketelistára kerültek, családja és a maga egzisztenciája bizonytalanná vált, művészetét lekicsinyelték (mai napig sincs a helyén az irányadó irodalomtörténetben), de ő a hatalmak szolgájának soha el nem szegődött. S hozzá Trianon, a nagy háborúk, az ostrom és az ’56-os szabadságharc… Fekete István „mindent látott”, és erre jutott:
„Semmiben sem hiszek már, csak az Istenben.”
És ez a mondata jutott eszembe egy bizonyos életnehézségemkor, céltalan vonatutazás közben. Pontosan tudom, miért szólalt így meg „Matula bácsi”. És a vers, amely eredetileg három strófából állt, és megállapodott abban, hogy „émelyítő, hullámzó vidék ez…”, kibővült egy negyedikkel, amelynek kezdő sora: „Uram, kérlek, hangolj Önmagadhoz!”
Az Üdvözlégy május! erősen idézi az Ősbajdázó világát. Azt az életérzést, ami akkoriban tetőzött bennünk. Fiatalok voltunk, erősek és féktelenek.
A Börzsöny templomában éltünk, oltárán áldoztunk.
Azok a régi dalok! Az Üdvözlégy, május! himnusz az élethez. Kitűnő, nálunk sokkal nagyobb muzsikusokkal zenélünk együtt: kakukkal, fülemülével. És Csaba a dal végén sámáni esőbottal hívja az esőket.
A visegrádi vár parkolójának egy padján született a Kis kerek arcod. Nyers tavasz volt, napsütés, megroppant a tél. A boldogság, reményteljesség tündére járt mifelénk. Örömmel vegyes mélabú mutatkozott bennem, amire rásegített a büfé hangszórójából áradó jazz-zongoraszó, talán Bill Evans… Epizódokat láttam az életfilmemből, néztem a magam és mások egykori arcát.
Arra gondoltam, sok hiba volt és fájdalom, de az élet szép;
hálás voltam (és vagyok) érte Istennek. Azzal együtt a legjobb időszakokba sem kívánkoztam vissza. A tapasztalat többet ér az örömöknél, a meglassult szív az akaródzónál. A dal oly módon édes, mint a tokaji bor. Körtánc, gyerekek és virágkoszorúk… és valami Shadows-gitárdal messze, talán a Blue Star, amit úgy szerettünk és annyit játszottunk egykor seprűgitáron.
Balassi Bálint Egy katonaének című verse ihlette a poémát („Vitézek, mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél?”) s a buddhista mondás: „Egyet okolj mindenért!”
A prozódia megegyezik Balassiéval, az ismert dallam is felbukkan, megidéztetik.
Arra kerestem a választ, hogy mit jelent ma a vitézség szellemi értelemben. Az eredeti inspirálta dallam ötnegyedes ritmusa komoly feladatot jelentett számomra a szövegmondást illetően. Hogy az helyesen, hangsúlyosan, magyarul legyen mondva. Megkerültem a problémát, de társaim a stúdióban szembesítettek „csalásommal”, így aztán muszáj voltam előlépni magam mögül. Csaba dobolását fergetegesnek tartom, keze alatt hadi dob úgy pereg, hogy a jazz világa is jelen van.
Amikor az ember éjjeli órán nem tud elaludni, mert kattog az agya… jönnek és jönnek az emlékek, a képek, a rettenetes érzéshullámok… látod, hol rontottál, mit nem kellett volna és mit kellett volna… látod, hogy semmi sem örök, esetleg azt is megérted, ha úgy alakult, hogy mindent elveszítettél… drága embereket, életlehetőségeket… esetleg egyebed sem maradt, mint ami egy szatyorban elfér…
kapaszkodó nincsen, csak egy: a függönyrésben megpillantott csillagok…
igen, ők megmaradtak neked, ők maradtak meg… és akkor világossá válik az életműsor mélyálmában elhomályosodott őstudás: „én”, örök dúsgazdag, sosem vagyok egyedül. A Csillagvigasz végén fölcsendülő rövid gitárrögtönzés mindezeket szavak nélkül mondja el. Egyfajta instrumentális imádságot hallunk a csillagokhoz.
„Ki vagyok én?” – ez a legnagyobb kérdés keleten és nyugaton egyaránt. B. S. R. Maharshi, India 20. századi szentje csak erről beszél, amint Eckhart mesternek is tétele ez, de még François Villonnak is. Mert „minden csak jelenés, minden az ég alatt”, ahogy a mi Berzsenyink mondja (A közelítő tél), s mindennel együtt káprázat a test is, a gondolat s az érzés, egyetlen szóval: az egó.
Mi hát a mi örök, valóságos, ha tetszik isteni identitásunk?
A válasz nem a szavak birodalmából jön, és annyira egyszerű, hogy attól olyan lehetetlenül nehéz. Azért születünk a világra, hogy ezt a kérdést tapasztalati úton megválaszoljuk vagy legalább megválaszolni igyekezzünk.
Kerek, hiánytalan egész, vagyis: babba. Ezzel az ősi szavunkkal nevezik meg a csángók s a székelyek a Napot, a teleholdat s mindenekelőtt az Istenanyát, Boldogasszonyt (Babba Mária). De a csecsemő, a baba is innen jön.
A dal jókívánság mindenkinek, aki hallja.
S hogy mi volna az az ígéret, ami az utolsó sorban emlegettetik? Maga az élet, a „drága emberi élet”, ahogy a Buda (Buddha) követője nevezi, ami lehetőséget ad a megvilágosodásra, megtérésre, beérkezésre. Ez az élet ígérete. Ennek fényében kívánom és kívánjuk most is minden jószándékú keresőnek: „Legyen kerek, legyen kerek, / mint a Nap, a Hold s a gyerek, / legyen kerek ez az élet, / teljesüljön az ígéret!”
A zenekart élőben legközelebb 2025. október 23-án láthatjuk a Hunnia Bisztróban Zselenszky társaságában.
Bajdázó: Legyen kerek!, 2025.
Borítókép: Farkas Ferenc és Blahóné Szabó Viktória